Én vagyok a legjobb terapeuta?

Nos, ez egy nagyon bonyolult és mégis nagyon egyszerű téma.

Mi a legjobb étel?

Pizza? Steak? Puding?

Ahogy bármi más, ez is szubjektív. Valaki esküszik „A” terapeutára, valaki viszont rossz tapasztalatokat szerzett vele, „B” terapeuta viszont csodát művelt vele.

Nem lehet mindenki jó mindenkinek.

Valaki a Ferrarira esküszik, valaki a BWM-re.

Azt gondolom, a végén egy dolog számít. Arra, amire Te akartad használni, arra jó volt-e vagy nem.

Persze más kérdés, hogy amit ígért, az megvalósult-e.

Ha megveszel bármilyen márkájú autót, és az nem megy, mikor beleülsz, akkor lehet az bármilyen márka, csalódott leszel.

Ugyanez fordítva. Ha márkától függetlenül elvisz az autó A-ból B-be, és csak ennyi volt a célod, akkor elégedett leszel.

Ha viszont azt szeretnéd, hogy közben zenét is tudj hallgatni, és hűvös legyen a légkoditól, esetleg legyen tetőablaka, akkor ezek a kritériumok alapján fogod kiválasztani.

Nagyon hálás vagyok annak a rengeteg páciensnek, akik tovább ajánlanak.

Ez azt jelenti, hogy nekik működött a terápia az ő konkrét fájdalmukra, az ő konkrét testükön.

A másik oldalon viszont azt hiszem, fontos, hogy minden szolgáltatóban legyen alázat, és be tudja látni, hogy minden nem működhet mindenkin.

Miért? Mert az emberek különbözőek, és különböző módon szerezték a sérülésüket, és különböző dolgokat csináltak az eddig eltöltött 20, 30, 70 évükben.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a terápia közben mennyire tudnak koncentrálni, hány kezelésre jönnek el, és mi a végső céljuk a terápiával.

Arany kezem van?

Nem gondolom.

Azt viszont igen, hogy egy olyan terápiát sikerült találnom, (nem kitalálnom, hanem megtanulnom más okos emberektől) ami nagyon jó abban, hogy az egyetlen helyen keresse a megoldást és a helyes válaszokat, ahol az fellelhető – és ez a páciens.

Évekkel ezelőtt azt gondoltam, hogy nincs „varázsgomb”, amit ha egyszer megnyomunk, a páciens majd hirtelen megszabadul a fájdalmától és megint mozgatni tudja a nyakát.

Pedig van.

De miért gondoltam ezt?

Mert a válaszokat könyvekben és röntgen felvételeken kerestem.

Kihagytam a legértékesebb információforrást – a pácienst.

Ha az mondja meg nekem, hogy hol a varázspont, aki pontosan érzi, hogy hol van, akkor nem lőhetek mellé.

Ha a papírokat nézem – nagyon is.

Gondoljunk csak azokra a páciensekre, akik egy tömött mappával jönnek hozzám, és 15 különböző véleményt kaptak már, hogy mi is a diagnózisuk, és még mindig ugyanott fáj nekik, mint 5 évvel ezelőtt.

A kezelőik egyetlen véleményt hagytak figyelmen kívül – magyaráznom kell, hogy kiét?

“Oké She, de akkor miért zengenek rólad ódákat?”

Ha valamiben jó vagyok, az az, hogy figyelek a páciensre, és nem gondolom magam okosabbnak nála.

Érezted már úgy, hogy te pontosan tudod, hogy neked hol fáj, és a masszőr mégsem ott kezel?

És a orvos mégsem oda adja az injekciót?

És a lelet mégis valami mást mond?

Ilyenkor nem meglepő, hogy nem használ a fájdalomcsillapító, hogy nem fejlődsz a gyógytornától, lökéshullámterápiától, manuálterápiától, áramos kezeléstől, pakolásoktól, kollagén kapszuláktól, stb.

Ha valamire büszke vagyok, az az, hogy végre be tudtam látni, hogy amit tanítottak az iskolában, az nem az igazság volt, mert csak egy igazság van a Te testeddel kapcsolatban, és azt nem én tudom – hanem Te.

Miért ragaszkodunk akkor mégis a mi véleményünkhöz, mi fehér ruhások?

Talán félünk, hogy akkor nem tisztelnél bennünket?

Nem tudom, ki hogy van vele, de én ezerszer több tiszteletet és hálát érzek a páciensektől, mióta nem hatalmi játékot űzök a terápiából

“megmondtam, hogy nem úgy kell hajolni”, “megmondtam, hogy ne emelj”, “megmondtam, hogy hordd a rögzítőt”

, hanem partnerként kezelem a pácienst.

Ezt a tiszteletet azért kapom tőlük, mert meghallgattam őket, hittem nekik, hagytam, hogy ők vezessenek a terápiában és ezért működött a terápia.

Nagyon sok esetben olyanoknál is, akiknek már csak annyi maradt a hagyományos módszerek kezelőitől, hogy: “ha nem tornázol, ne is várd, hogy jobb lesz”.

És ha mégis tornáztak, akkor az a baj, hogy nem eleget, vagy nem „helyesen”.

Mindig van kifogásunk, nekünk, fehér ruhásoknak.

Én megfogadtam 2017-ben, hogy másképp fogok dolgozni.

És ha kell, felvállalom, hogy sarlatánnak gondolnak a kollégáim.

Miért létezik az egészségügy?

Azért, hogy a kezelők büszkék lehessenek arra, hogy ők tudják, mi fán terem a fájás, miközben a páciensek még mindig szenvednek?

Én inkább abban hiszek, hogy a páciens legyen elégedett.

Nincs szükségem arra a fajta büszkeségre, ami abból adódik, hogy latin szavakkal tömöm a fejüket, amiket nem értenek, de legalább okosnak tartanak.

Miért nincs ebben az írásban egyetlen szakszó sem?

Mert azt akarom, hogy mindenki megértse, és mindenkibe visszatérhessen a remény, hogy van megoldás.

A terápia, amit csinálok – FDM – azért alacsony kockázatú a páciens részéről, mert ha a páciens 1-2 kezelés alatt nem érzi a változást, az azt jelenti, hogy nem neki való a módszer – vagy a kezelő.

Nincs mellébeszélés, hogy “még egy 10-es alkalomra el kellene jönni”, meg hogy “időbe telik a gyógyulás”.

Igen, van olyan, hogy nem 1 kezelés alatt oldjuk meg a problémát, de ha van esély a javulásra, akkor azt már nagyon korán lehet érezni.

Nincs mellébeszélés a részemről.

Ezért választottam azt a szinte támadó jellegű szlogent: „No bullsh.t”.

Azaz magyarul: „Nincs mellébeszélés”.

Itt nem én döntöm el, hogy használt-e a mai terápia, hanem a páciens.

És azt hiszem, ez így jó.